: )

♥
 n.

ELTE, jövök! ;)

És ezt csak azért, mert erre nagyon-nagyon büszke vagyok! : )
Felvetteeeek, juhúúúú! : )
És most nincs is kedvem írni semmi másról, mert boldog vagyok! : ) Úgy tűnik, "elég" voltam. : )

(És a bizonyíték... ;D)

n.

Tegyük fel, hogy álmodtam.

Vajon aggódik majd értem, vagy ő is örökké ilyen marad? Mint egy folt a csillagos égen, egy folt, ami, ha ruhán lenne, csak úgy kimosnák, de én nem ilyen folt vagyok. Folt vagyok, amit csak akkor láthatsz, ha magadra húzod a répa-köpenyed, mert mikor fekszel az ágyban, messziről nézve egy csinos kis répa vagy. És akkor ott vagyok az égen, egy olyan valami vagyok, ami elhomályosítja a szemed, én vagyok a maradék a tányérodon, amit már nem tudsz lemosni.

Ha becsukom a szemem, disznófejű óriásvonatok törnek be az ablakon, kéményük szomszédokat pöfékel a lakásokba, akik este 21:56-kor, mikor én már rég „jóéjt” kívántam a szüleimnek, szűz lányokról mesélnek a már nem szűz lányaiknak. A disznóvonatból közben csókos székek nőnek, én pedig félek, hogy örökké így maradok. Nem tudom, mi az, ami tényleg megtörténik velem, és mi az, amit csak elképzelek. Kutyák, fekete kutyák, pirosat világító orral, nem is, inkább farkasok. A szomszéd még mindig beszél. Ebben a sötét éjszakában úgy visszhangzik a hangja, mint a hülyeségek a fejemben arról, hogy meg kell halni; félek, mert utálom ezt, ami most vagyok. 

Vajon mindez itt lesz reggelre?

Vajon mennyit sírtam?

Értették, amit beszéltem?

És én azt hallottam vajon, amit valójában mondtak?

És ha reggelre…? Ah, mindegy.

Ádám, szeretlek.

Szomorú koszorú,

két kis piros bogár,

szemedből két kezembe hullik

a hajad, mint lágy

tavasz, úgy kergetsz a nyárba,

miközben fúj a júliusi szerelem.

Vajon élek még akkor,

amikor igazán,

őszintén élek majd?

n.

...

Pont, pont, pont... és tényleg csak ezek körül forog most a világ nekem, mert izgulok, és ideges vagyok, és áá.

"Gyakrabban járok a felvire, mint pisilni." (Csipi)

És tényleg.

n.

Nyaf

Tegnap este sikerült bemutatnom Ádámnak azt, amit már eddig is tudott, de még nem látott... tányérokkal a kezemben megbotlottam a szobában, a tányérokat összetörtem, majdnem a lábam is, de végül "csak" megcsattant a nagylábujjam; mivel nem tört el, szerencsére nincs szükségem gipszre, csak hát... a járásom most nem épp a legszexibb, bicegek. Hihetetlenül ügyes vagyok, megérdemelnék egy tapsot komolyan. : )

Ja, és mindezt pont azután, hogy megnéztük együtt a Titkot, és én elhatároztam, hogy mostantól megváltozom, nem hagyom, hogy ilyen dolgok történjenek velem... na erre 5 percre rá kiterülök a szobában. Vicces.

Ééééés az elektronikus felvételinek üzenem, hogy csipkedjék magukat az utolsó még fel nem dolgozott dokumentumom feldolgozásával, mert hihetetlenül IZGULOK már a pontjaim miatt. Köszi.

És most, hogy már eleget nyafogtam, megyek és alszom egyet.

n.

Reggel

úgy fekszel, mintha törne a szél,
derekadon csillog az éjjeli por,
hajnalban tenyereddel takarózol;
valaki itt járt, és te ma is elkéstél.

ágyad álmok gyáva reinkarnációja,
suttogsz, hogy ne sírjanak a párnák,
eltűnsz, mert keresnek,
és ha keresnek, akkor el kell tűnni,
és mikor bágyadt szemed
csillagokat keres,
mint egy gyerek, úgy kezdesz pityeregni,
mert a reggeli zajban már
sehol sem találod, ki voltál.

n.

Elköltöztem

A wordpressel már nem tudtam mit kezdeni, és hát állítólag a változás jót tesz, vagy ilyesmi; szóval mostantól itt keressetek. : )

És csak mert ez az egész még annyira üres, és a változást amúgyis elég nehezen bírom, ezért úgy gondoltam, kiválasztok néhány kedvenc saját verset még az előző blogról (igen, a wordpresses blogom elég sokat jelentett nekem, de... valahogy mégis úgy éreztem, ideje megválnom tőle).

Fénycsóva nélkül

fénycsóva nélkül

zuhanok a hullócsillagok

mögött;

feketén pihegek

az ujjaid között,

ha

az égre mutatsz;

meglátsz,

pedig nem csillogok,

csak

pirkadok, alkonyodom,

kócos, csókos, halvány

és egészen apró vagyok,

el-el tűnök,

felsejlem;

tündöklök, elmúlok,

szeretek,
szeretlek.

csöndre intem
magam,
pisszegek.

(elszenderedsz,
és én elfelejtem,
hogy várnom
kell a reggelt.)

Cím nélkül (Évfordulónkra)

mikor elfelejtem a lelkem,
barna szemeimbe kúszik tükröződni,
hogy eláruljon,

hogy könnyé haljon,

hogy rímekbe bújtasson,

hogy két csend között csókká érjen,

ha kereslek, ha vágylak, várlak,

ha szeretlek.

és 
ha örök illatod ringat,
mosolyszemed emléke

tavaszt itat

omló félcsodában,

alvó kézfogásban,

hangos vallomásban,

örök sohanyárban.

(mert mi sosem leszünk nyarak,
izzadt fák lombjai alatt,
örök tavaszt fogadtunk,

hulló hajnalokban

ez a sóhaj végtelen marad.)

Ma

ma cipőkopogás voltam, árnyék;

csöndes kibúvó (ilyenkor messze

szállnék);

leheletnyi bárcsak-lány a hátha-fények

fátyolaként.

szürke falak mosolyogtak, mikor én lettem

minden haragos nemtudom;

halkan kértem a telet, hogy ne,

most igazán hagyjon;

felesleges sós cseppeket

itattam veletek,

mindigenyém talánok;

majd elbújtam a mosolyodban,

és minden apró 

ma-szilánk

a pillanatunk 

mámorává

párolgott.

Mozdulatlan

mozdulatlan fényt iszunk,

remeg bennünk a másik,

hosszú csendet izzad a hajnal,

ez a paplansötét elmúlni látszik.

és éjjel, mikor némán 

csorognak a csillagok,

szemedre hullik a látomás,

hogy már régen nem vagyok.

fülledt, nehéz magány, 

hőség, érdes álomfüggöny,

futnál, de ha nem is akarod,

én holnapig beléd szököm.

egyenként kaparom neked

hűvös esték érintéseit tengerré,

hogy partra vess, hogy ne felejts,

hogy levetkőzhessek emberré.

hullámokat temet a reggel,

téged zúg az álmos kora-nyár,

úszom a sellőcsontok között,

szárnyaimban hallgatag csoda vár.

n.